3.fejezet

Nem akartam tudatosítani magamban, hogy a szabadságom egy véreskezű bűnöző kezében van.Nem hittem volna, hogy valaha hasonló helyzetbe kerülhetek. Napokat töltöttem abban a kis cellában. Semmi mást nem csináltam, csak hagytam, hogy a fájdalom könnycseppek formájában távozzon a testemből, s mikor már minden nedvességet kipréseltem magamból, ami nem szükséges az életben maradáshoz, csak ültem a földön és bámultam a falat.Nem kommunikáltam senkivel. Nem is lett volna esélyem rá, hisz ki látogatott volna? Itt nincsenek barátaim. A rendőröknek pedig kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy velem foglalkozzanak.
Teljesen kizártam a külvilágot. Minden ami körülöttem élt elhalt. Csak én voltam. Egyedül. Magányosan.
A gondolataimba merülve, amiből nem sokkal később ismerős hangok zökkentettek ki. Kulcs csörgése. Zár kattanása. És Liam sejtelmes nevetése. Miközben újra helyet foglalt mellettem az ágyon vívódtam magammal. Nagyon is tisztában voltam azzal, miért is keresett fel ismét. Hogy kiszabadítson. Ám nem csupa szívből, hanem a saját önző szándékai vezérlik. Csak a szex a fontos neki semmi más. Nem szólt semmit, csak ült ott mellettem. Mikor olykor-olykor rávettem magam, hogy ránézzek, szánakozó pillantása találkozott az enyémmel. Nem volt szükségem a sajnálatára, ám akármilyen nehéz és fájó volt bevallani, rá annál inkább.
Az eszem minden elvemmel ellenkezett amit felsorakoztattam. Elsősorban ott volt, hogy ő mégiscsak egy idegen. Nem bújhatok ágyba idegenekkel. Ott volt a tartásom és a méltóságom. Nőből vagyok. Az nekem nélkülözhetetlen. Ott volt az erényem, amit nem engedhettem át bárkinek. Főleg Liamnek nem, aki ellen a legmeggyőzőbb érvem az volt, hogy mégiscsak lehet, hogy az ő kezéhez Megan vére tapad. Minden egyes sejtem és idegszálam ellenezte,azonban a szám mégsem engedelmeskedett, hanem akaratomon kívül saját életre kelt.
-Megteszem.-suttogtam alig hallhatóan. Sötét szemében először meglepődést láttam, majd mikor felfogta, hogy voltaképp mire is bólintottam rá, ismét kiült egy semmit mondó mosoly az arcára.
-Megmondtam, hogy elérem amit akarok.- Karon ragadott és egy gyors mozdulattal felrántott a földről. Lábaim zsibbadtak a mozdulatlanságtól, így hirtelen visszabuktam a padlóra. Mikor ezt látta, egyik karomat a nyaka köré fonta és karját a derekamon pihentetve indított a cella ajtaja felé. A hideg is kirázott az érintésétől. Undorodtam tőle, de nem volt más választásom. Liam szólt az őrnek, aki kiengedett minket és mielőtt távoztunk volna, a kezembe nyomta a táskámat. Rögtön a mobilom után kezdtem kutatni. Rájöttem, hogy az alatt az öt nap alatt, amíg be voltam ide zárva a szüleim otthon halálra aggódták magukat, én hülye pedig erre nem gondoltam. Ezt bizonyította az a negyvenhét nem fogadott hívás, ami a mobilom képernyőjén villogott.
-Anyuciék kitartóak voltak.-nevetett felettem Liam, akiről észre sem vettem hogy a kezemben lévő készüléket fürkészi. Igyekeztem eltakarni előle, miközben még az órára pillantottam. Tíz múlt. Eldöntöttem, hogy már nem hívom fel anyáékat, csak egy gyors SMS-t írtam, hogy jól vagyok, csak dolgom volt és intézkednem kellett és , hogy majd idővel keresni fogom őket. Reméltem megnyugszanak. Nem élnék túl, ha még egy lányukat kellene elveszíteniük és pont ugyanott. Ugyanabban a sötét városban. Csak annyit vettem észre, hogy a partnerem türelmetlenül tuszkol kifelé a kapitányság bejáratán és egyenesen egy elsötétített üvegű fekete kocsi felé irányít, pont a bejárattal szemben. Körülnéztem. Az utcák kihaltak. Persze, mivel már a nap utolsó sugarai is letűntek az égboltról és a sötétség vette át a hatalmat.
Az a kevés utcai lámpa, amely még világított, beteges sápadt fényt árasztott és a csendet csak néha törte meg zaj, ahogy a szél ajtókat csapkodta a törött zsanérokon a közeli sikátorokban.
Hirtelen az eszembe jutott egy ötlet. Kétes volt ugyan de talán nem veszítek vele sokat. Hiszen csak két lehetőségem volt.
1.Beszállok ebbe a kocsiba, egyenesen Liam lakására megyek. Kiszedek belőle néhány információt, lefekszem vele és esetleg holnap reggel nem ébredek fel. El bírom képzelni róla, hogy ma elkotyog néhány fontos dolgot és addig amíg alszom megöl. Sosem lehet tudni.
Vagy 2. most hátrahagyok mindent és futok amíg csak a lábam bírja. Ha jó esélyem van, lehagyom és valahogy visszajutok a kis lakásomba, ami menedéket nyújt. Egyelőre.
Nem volt kérdés melyiket választom. Lehámoztam magamról erős karját és rohanni kezdtem. Beletelt pár pillanatba amíg felfogta mi is történik. Hallottam ahogy szitkozódik, majd gyors lépteinek hangjából következtettem arra, hogy utánam eredt.
-Játszani akarsz Jade?-kérdezte lihegve.- Nem lesz jó vége, ezt garantálom.
Valahogy elérte, hogy el is higgyem amit mond. Túlságosan komolynak tűnt ahhoz, hangja, mintsem, hogy az utolsó mondatával viccelt volna. Talán mégsem volt jó döntés, gondoltam. Fuss Jade. Biztattam saját magam.
Muszáj volt. Fuss. Fuss. Ismételgettem, miközben összpontosítottam az elém táruló kusza utcahálózatra. Ha egy helyen rosszul fordulok be és téglafalba ütközöm, megpecsételem a saját sorsom. Na nem mintha a futással nem azt tettem, volna, de így még volt esélyem menekülni. Igyekeztem a belváros felé haladni, amiről annyit tudtam, hogy balra van így ahogy az utcák engedték abba az irányba mentem.
Ő folyamatosan a nyomomban loholt. Hosszú lábai csak előnyt jelentettek számára. Már égett a tüdőm és lábaim gyengülni kezdtek, de futottam, csak tovább és tovább. Néha-néha hátra pillantottam üldözőmre, aki csak világosabb árnyék volt az árnyékban. Fekete a feketeségben. Amíg végül eggyé nem válik az éjszakával. Minden kereszteződésnél és saroknál még mindig a bal oldal felé igyekeztem, de ezt beláttam, hogy rossz döntés volt. Zsákutcában kötöttem, ki s végül rettegve lapultam a téglafalhoz, mikor láttam, hogy közeledik. Egy lámpa megvilágította az egész sikátort így mindent láttam. Még a szeméből tükröződő mértéktelen dühöt is.
-Megmondtam, hogy nem lesz jó vége.-kezét a torkomra tapasztva szorított továbbra is a falnak.
-Csak rajta.-sziszegtem levegő után kapkodva.-Ölj meg és essünk túl rajta.-valamiért akartam, hogy szabadítson meg szerencsétlen helyzetemből. Megan hiánya rosszabb volt mint egy halálos betegség. Egy gyógyíthatatlan betegség esetében legalább tudja az ember, hogy a fájdalom egyszer elmúlik. Az én alagutam végén viszont nem látszott a fény. Napról napra felemésztett a fájdalom és bár sokszor úgy éreztem belehalok, sőt még vágytam is erre, de belül tudtam, hogy soha nem fogok. Örökké üres szívvel járok majd a világban.
Halálom napjáig fájni fog a nővérem hiánya. Ha nem tudjátok mire gondolok, vagy csak azt hiszitek, melodrámai túlzásokba estem, még senkit sem szerettetek igazán.
-Nézz már magadra Jade. Eszed ágában sincs meghalni.-nézett rám gúnyosan. Addig a pillanatig észre sem vettem, hogy körmeim karomként vésődtek a karjába, ahogy megpróbáltam lazítani szorításán.-Ismerem az embereket. Azt hiszik meg akarnak halni, néha ezt is mondják, de soha nem gondolják komolyan. Az utolsó pillanatban úgyis pokolian küzdenek.-hangja keserű volt. Mintha személyes tapasztalatból beszélne. Hirtelen már nem voltam olyan biztos abban, hogy Liam Payne valóban gyilkos.
A falhoz lökött és odaszorított. Mindkét keze a torkomra fonódott és sötét pillantása nyugtalanul vándorolt az arcomon, a nyakamon és fekete toppba bújtatott mellem hullámzásán. Halkan nyöszörögtem. A tekintetét az enyémbe fúrta. Most is kisebb fokú szánalmat sugárzott felém, de mégis egy kis hangocska motoszkált bennem, hogy ha még egy kicsivel erősít szorításán, megfulladok.  Egy szempillantás alatt képes lenne végezni velem anélkül, hogy én meg tudnék nyikkanni. Hirtelen elengedett én pedig egyenesen az ölébe zuhantam. Egészen eddig észre sem vettem, hogy a lábam nem is érte a földet. Karon ragadott és visszavonszolt a kocsihoz. Félelmetes volt. A szeme. A sötétsége. Ő maga. Beültünk a járműbe és elindultunk. Néha néha éreztem, hogy tekintete épp rajtam időzik, de nem mertem megszólalni. Féltem tőle.
-Nem foglak bántani.-hangja betöltötte a teret. Úgy mondta ezt, mintha a gondolataimban olvasott volna. Óvatosan pillantottam rá. Rám mosolygott. Ez mégis valahogy másként hatott mint az eddigiek.  Eddig, mosolyával annyit mondott: Ne próbálkozz, az enyém leszel, ha akarod ha nem! Ne is ellenkezz! Nincs értelme!
A mostani mosoly inkább azt sugározta: Semmi okod nincs félni tőlem, semmi olyat nem teszek, amit ne élveznél.
Ez volt az első pillanat, amikor egy kis emberséget láttam az embertelenben.
Ahogy néztem kifelé az ablakon, figyeltem ahogy elsuhan mellettünk az éjszaka. Olyan kevés fény hatolt át a sötétségen, hogy a városrész szinte halottnak tetszett.
-Azt remélem, tudod, hogy ugyanolyan bárány vagy a farkasok között, mint amilyen Megan volt.-a név hallatára felkaptam a fejem-Kíváncsi vagyok, téged melyik fog levadászni.- egy kis bátorság költözött belém ahhoz, hogy visszakérdezzek.
-Ezt, most vegyem fenyegetésnek?-hangom elég ironikusan hangzott.
-Távol álljon tőlem a fenyegetés. Én csak figyelmeztetlek.-egy pillanatra sem vette le a szemét a kihalt útról, amiért kétszáz kilométeres sebességnél kimondottan hálás voltam.
-Nincs szükségem rá.-nyögtem ki halkan.
-Megan is ezt hitte.-amíg beléd nem botlott, gondoltam magamban. Nem akartam újra felidegesíteni. Féltem, hogy nem állna meg ott ahol az imént. Ha most megemlíteném, hogy gyanúm szerint még mindig ő a gyilkos, valószínűleg a reggelt már nem élném meg.- Tudod Jade, az éjszaka csak a nappal másik arca. De sokkal veszélyesebb. Egy ilyen magadfajta kislány pusztán azzal, hogy ilyenkor kiteszi a lábát az utcára, a saját halálos ítéletét írja alá.-ebben valahogy nem kételkedtem. Azonban volt valami, ami az elmúlt napokban csupán most szúrt szemet először.
-Honnan tudtad a nevem? Tudtommal nem mutatkoztam be.-vetettem oda nyersen.
Nem válaszolt. Csendben figyelte tovább az utat.Már nem volt sem feszült, sem ideges. Velem ellentétben. Rettegtem. Mindattól ami ma este megtörténhet. Néhány percen belül leparkolt egy családi-házas övezetben.  Kiszállt és a kocsi túloldalára sietett, majd engem is kiengedett a járműből. Ezt a környéket is szemügyre vettem. Szemmel láthatóan barátságosabbnak hatott, még ilyenkor éjszaka is, de mégis volt benne valami nyugtalanító. De fogalmam sem volt, mi is az pontosan. Eszem ágában sem volt újra elfutni. Annak már tényleg nem lenne jó vége. Ezen kívül pedig fogalmam sem volt arról, merre mennék.
A ház, ami előtt Liam leparkolt, hangulatos volt és egyáltalán nem hozzá illő. A magas fehérre festett falak vörös tetőcserépben forrtak össze. A kis ablakok, mint sötét szemek meredtek az utcára. A lakkozott fa ajtó nagy volt és hívogató.Az első emeleten faltól, falig egy hatalmas erkély húzódott fa korláttal kerítve. Ajtaja felett háromszöget formáló eresz feküdt. A ház mellett parkoló állt, de nem láttam semmi késztetést partneremen, hogy oda helyezné éjszakára az autót. A kocsifelhajtó mellett egy hatalmas akácfa meredezett az ég felé. Egyik vastag ágáról egy vastag kötélen függött egy gumiabroncs, hintaként.
Összerezzentem, mikor Liam hátulról terelgetni kezdett a bejárat felé. Egyik kezével a hátsó zsebébe nyúlt és elővette a kulcsát, majd kinyitotta az ajtót. Az előszobában felkapcsolta a villanyt. Automatikusan levettem a cipőm és a bejárat melletti lábtörlőre helyeztem, ahogy ezt ő is tette.  Ott álltam egy teljesen idegen házban és vártam. Nem is tudom pontosan mire. Akkor csak egy valami tudatosult bennem. Féltem. Kegyetlenül féltem.
-Menj a nappaliba.-utasított hidegen. Én csak tovább álltam ott. Lábaim földbe gyökereztek. Féltem megmozdulni.-Ne félj már.-ragadott karon és finoman belökött a szobába.-Nem foglak megenni.-somolygott.-Vagy talán mégis?-kacsintott egyet, majd eltűnt a szobával szemközti ajtó túloldalán.-Egy pillanat és jövök.-hallottam távoli hangját. Körülnéztem a szobában. Egy fiúhoz képest rendezett volt, túlságosan is.  Az ajtó két oldalán hatalmas könyves szekrények sorakoztak. Bal oldalon a szekrény előtt két fehér bőrfotel foglalt helyet, azzal szemben pedig egy ugyan olyan kanapé. Közöttük lévő teret egy kis üveg dohányzóasztal töltötte be. Az ablakokon földig érő selyemfüggöny és hozzá illő sötétítő lógott. Az ablakkal szemben, a falon egy LCD TV foglalt helyet, alatta DVD lejátszókkal, Hifi toronnyal és más elektronikai kütyükkel. Mellette a sarkot egy másik szekrény foglalta el, de ebben lemezeket láttam.
-Ne ácsorogj már, hanem ülj le.-jelent meg Liam kezében eg tálcával, amin egy üveg bor és két pohár pihent. Letette a kis asztalra és helyet foglalt  a kanapén, amit megveregetett maga mellett, utalva arra, hogy oda üljek én is. Azonban inkább igyekeztem kerülni a kontaktust köztünk így inkább az egyik fotelt választottam ülőhelyemül. Nem szólt semmit, csak a dugóhúzó után nyúlt kinyitotta a palackot, majd mindkét pohárba töltött az italból. Az üveget visszahelyezte a tálcára és mindkét poharat felfogva felállt és az enyém mellett elhelyezett fotelbe ült át.-Igyál.-nyújtotta át nekem a poharat,
-Nem kösz.-utasítottam vissza finoman, miközben igyekeztem nem feltűnően kerülni a pillantását.
-Figyelj Jade.-kezdte kissé keserűen.-Hosszú még az éjszaka, és ezt el is kell ám töltenünk valahogy. A kérdés csak az, hogy csak feszengeni akarsz, vagy élvezni is?-veled? Élvezni? Soha. Gondoltam magamban. Azonban igaza van. mármint nem abban, hogy élveznem kéne, hanem hogy valahogy el kellene töltenünk ezt az egészet. Újabb kétes ötlet tört utat magának az agyamban. Most hagyom, hogy leitasson, annak tudatában, hogy én elég jól bírom a piát. És reménykedhetek abban, hogy ő kevésbé, és valahogy megúszhatom ezt az egész dolgot. Nem sok volt rá az esélyem, de egy próbát mindenképp megért.  Elfogadtam a bort és belekortyoltam. A pillantásom ismét átfutott a szobán.
-Egyedül laksz itt?-kérdeztem óvatosan. A kérdés hallatán arca elkomorodott. Megtörölte a száját és felém fordult. Pillantása bele fúrta magát az enyémbe. És a szeme.. Annyi fájdalom volt a szemében, hogy valamiért alig bírtam elviselni.
-Egyedül.-szólt hosszú szünet után, és belekortyolt az italába. Akkor éreztem valamit. A szoba megtelt kimondatlan szavakkal. Elviselhetetlen fájdalommal.


Na hát remélem tetszett a rész. A kövi (határozatlan nap ) és min. 3 komi után.
úgy látom a trailer senkit nem érdekel hát akkor ennyi :)) na majd jelentkezem komizzatok :))