9.fejezet

 Jade szemszöge:

"Szerettem őt. Szerettem őt. SZERETTEM ŐT!"-.csak ennyi visszhangzott a fejemben. Úgy éreztem mintha a szívemben milliónyi kést forgatnának. Ez a két szó egyszerre hozott megkönnyebbülést és fájdalmat. Örültem, hogy megtudtam az igazságot, de annak nem, hogy így. Lábaim remegni kezdtek, majd hirtelen összecsuklottam és Liam karjai között találtam magam. Érintése égetett. mondhatnám az is, kínzott..

-És benned is.. megláttam belőle valamit.-szólt remegő hangon.

-Nem.-ráztam le magamról karjait és igyekeztem határozottságot erőltetni magamra. Letöröltem patakként áramló könnyeim.- Bennem nincs semmi, ami benne. Ő különleges volt, tehetséges, magabiztos, intelligens és még napokig sorolhatnám. Mást sem halottam soha, csak, hogy miért nem tudok olyan lenni mint ő? Az árnyékában nőttem fel, de ő sosem tartotta magát többre senkinél. Szerény volt és kedves, olyan.. Olyan igaz volt.. Olyan akihez én soha nem érhetek fel. Soha.-próbáltam elsuhanni Liam mellett, de óvatosan karon ragadott és visszarántott. Pillantását az enyémbe fúrta és kisöpört egy kósza tincset az arcomból.

-Már meg is tetted.-szólt halkan, majd ajkait lágyan az enyémhez tapasztotta. Csókunk csupán egy pillanatig tartott, mert megzavarta egy hang.-HASRA!-kiáltotta Liam, amint eldördült egy lövés a bejárati ajtó túloldalán. A golyó átlyukasztotta a vastag fát és a szemközti falban állapodott meg. Ijedten az előttem kúszó fiúra meredtem, aki kezével mutogatott hogy kövessem. Az előszobát elhagyva a fürdő biztonságosabbnak tűnt, a lövések viszont nem akartak abbamaradni.

-Ki a fene ez?-nyögtem elcsukló hangon,mire kezét a számra tapasztotta és suttogni kezdett.

-Maradj itt, amíg érted nem jövök! Bármi történjék el ne mozdulj innen megértetted?-bólintottam.-Fogd ezt és ha gyanús alakot látsz azonnal lőj!-a kezembe nyomott egy kisméretű pisztolyt, de mielőtt tiltakozhattam volna ismét beszélni kezdett.-Ha három koppanást hallasz, az leszek én, akkor ne tüzelj!-adta ki az utasításokat, majd eltűnt. A lövések zaja abbamaradt, de a csendet hatalmas puffanás törte meg újra. Azt hiszem betörték az ajtóm maradványait.
Nem voltam képes egy helyben maradni. Szívem a torkomban dobogott, mikor remegő kézzel nyomtam le a kilincset és először résnyire nyitottam ki az ajtót.  A láthatáromon belül egy alak sem volt, így hát rettegve, de kiléptem a keskeny folyosóra, ahonnan ráláttam a darabokra zúzott ajtómra. Tettem pár lépést a hálószoba felé, amikor Liam kétségbeesett arcát pillantottam meg velem szemből.
-Vigyázz!-kiáltott, de késő volt. Erős nyomást éreztem a fejemen, majd egyensúlyomat elveszítve a padlóm találtam magam. Résnyire nyitott szemem előtt színes pontok kezdtek táncolni, a hangok egyre távolibbnak tűntek, majd teljesen elhaltak. Elsötétült minden.

-Hé Jade.-bökött oldalba valaki. A hang kegyetlenül ismerős volt, mégis olyan távoli.-Hé húgi kelj már fel.-ezúttal két kéz rázta meg finoman a vállamat. Szemeim automatikusan kipattantak. Ott feküdtem a feldúlt lakásom előszobájában. És ő ott volt velem.
-Megan!?-ültem fel gyorsan, hogy szemben lehessek vele. Ott volt. Alakja, mosolya olyan valódinak tűnt. 
Kezemet félve nyújtottam felé, de mielőtt megérintettem volna,m megtorpantam. Rettegtem attól, hogy érintésem hatására köddé válik. Rettegtem attól, hogy az az illúzió, az a játék, amit elmém és szívem oly kegyetlenül űz velem és mégis oly kimondhatatlan örömet szerez, megszűnik. Nem akartam ezt. Nem akartam semmit, csak újra vele lenni. Csak érezni őt. A nővéremet. -Miért nem mondtad el? Azt hittem ennél többre tartasz.- szaladt ki a számon az, ami a szívemet leginkább nyomta. Mindannak ellenére, hogy tudtam nem kapok rá valódi választ. 
Eddig sugárzó arca a másodperc töredéke alatt komorrá és szürkévé vált. Attól féltem a semmivé lesz, de ajkai kinyíltak és hangjának csengő dallama töltötte be az egész teret.
-Sajnálom.-hangzott egyetlen egy szava, majd kezét az enyémre helyezte és alakja halványulni kezdett.
-Ne menj el kérlek. Nem veszíthetlek el megint.-bukott ki belőlem.
-Ha szeretünk valakit nem veszítjük el. Mindig ott él a szívünkben.-hangja úgy vonzott magával, mint a szirének éneke a hajósokat.. a vesztükbe.
-Megan.Megan. Megan.

-NEM!-ültem fel hirtelen. Kezeimmel vadul kapálózva üvöltöttem. Szemeimből patakként áradt a könny.

Ez az illúzió lerombolt bennem mindent. Tönkretett. Felemelt, majd újra a sárba tiport. 

Ekkor két erős kar ragadta meg a vállamat és visszatolt.. az ágyra? Most vettem csak észre, hogy szemeim egész végig csukva voltak és most, hogy újra kinyitottam őket, ismerős látvány tárult elém. Liam szobájában voltam, ő pedig ott ült mellettem és arcomat fürkészte.

-Mi történt?-kérdeztem halkan.

-Elmenekült.- mondta szemeit lesütve.-Nem tudtam megállítani. És még csak azt sem tudom ki ő. Pedig megígértem.

-Mi? Mit ígértél meg?-néztem rá kérdőn, jelezve, hogy nem értem mire céloz.

-Hogy megvédelek.-nézett rám bizonytalanul. A szemében tükröződött minden. Az élet viharai őt sem kímélték. Abból az egy pillantásból két dolgot tudtam biztosan leszűrni. Az egyik, hogy majdnem belehalt abba, hogy elengedte a nővéremet. Szemmel láthatóan nagyon megviselte. A másik pedig, hogy jellemének félelmetes mélységei vannak és vigyáznom kell, mert  néhány pillanat alatt elveszhetek benne.-De azt hiszem ez is egy olyan felelőtlen ígéret volt amit nem fogok tudni betartani.

-De miért akarsz engem megvédeni?-tettem fel újra a kérdést, mire arca megrándult és kissé ingerültebbé vált.

-Te komolyan ennyire vak vagy, vagy csak nem látod azt amit nem akarsz látni?

A gondolatok, mint villámok cikáztak a fejemben. Nem tudtam mit mondhatnék. Nem tudtam mi lenne a helyes. Behunytam a szemem, mire a fejemben Megan lágy hangja szólalt meg.

"Csak hagyd, hogy részese maradjon az életednek! "

Helló mindenki. Bocsi a borzalmas fejezetért és a több mint egy hónapos késésért. Ígérem összesezedem magam :))
Szofiis.