8.fejezet.

*Liam szemszöge*

-Basszus, a fejem.-nyögtem még szinte félálomban. Szemeimre homályos köd telepedett így párat pislognom kellett, hogy kitisztuljon a látásom. Körbenéztem az üres kis szobában és hirtelen fel sem fogtam hol is vagyok pontosan. Emlékfoszlányok jelentek meg a szemem előtt, melyek nem álltak össze képsorokká, de kezdtem érteni mi is történt. Köszönettel tartozom Jadenek. Ha ő nem hoz ide, talán egy padon ébrednék most kifosztva. Csak ne fájna így a fejem. Ezért utálom a másnapot.

A szoba ajtaja résnyire nyitva volt, így a kintről jövő hangfoszlányok nyugodtan beszűrődhettek. Nehézkesen elkecmeregtem az ajtóig, hogy közben a bútorokba, vagy a falba támaszkodtam, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat. 

Jade beszélt valakivel. Valószínűleg telefonon, hisz idegen hangot nem hallottam és ő is elég szaggatottan beszélt és furcsán. Mintha.. mintha sírna.

-Igen.. Igen, minden rendben. Nincs semmi gond.-mondta egy kis csend után. Viszont nekem úgy hangzott, mintha önmaga, az állításának ellenkezőjéről volna meggyőződve.-Nem. Nincs semmi.. Ez csak.. csak nátha. Igen meghűltem egy kicsit.-szólt újra, majd köhögést színlelt.-Igen, már beszéltem vele és kiadta a mai napom, gond nélkül. Ne Jer. Nem kell, nehogy te is elkapd. Oké. Akkor majd később hívlak. Szia.-ezzel megszakadt a beszélgetés és sokig csend ült a lakáson. Végül erőt vettem magamon és kiléptem a szobából, egyenesen a konyhába, ahol Jade az asztalnál ült, arcát a tenyerébe temetve. Valószínűleg nem hallotta, hogy bejöttem.
-Szia.-nyögtem ki határozottságot erőltetve magamra. Erre pedig a reakció korántsem az volt, amit vártam. Jade rögtön felpattant a helyéről úgy, hogy a széke hátra is esett. Arca rémült volt és sírástól vörös, tekintete pedig bizonytalan. Mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, ajkai pedig remegni látszottak, ahogy kifújta a levegőt. Tettem egy lépést az asztal felé, miközben ő is hátrált.
-Ne.-nyögte remegő hangon. Ekkor minden világossá vált. Félt tőlem.
-Jade mi van?-álltam értetlenül a helyzet előtt. Nem tudtam, mi változtatta meg az eddigi képet. Amikor legutóbb láttam, szemernyi jelét sem fedeztem fel rajta a félelemnek.
Próbáltam megkerülni az asztalt, hogy közelebb lehessek hozzá, de ő mindeközben igyekezett tartani a távolságot.
-Mi közöd volt hozzá?-hangja elcsuklott.
-Mihez?
-Mi közöd volt Megan halálához?-a hideg futott végig testemen a kérdés hallatán. Szívem heves, ritmustalan kalimpálásba kezdett. Nem bírtam tovább állni pillantását így enyémet a földre szegeztem.
-Te mégis honnan..
-Álmodban beszéltél..és megemlítetted őt.-szakította félbe kérdésemet.Olyan feszültség keringett a levegőben, hogy kezdtem attól félni egyszer csak berobban valami. Nem tudtam, volna-e értelme tovább titkolni, mindazt ami volt. A múlton már egyébként sem tudunk változtatni, akárhogy is szeretnénk.
-Aznap éjjel velem volt.-kezdtem határozottságot erőltetve magamra.-De nem tudtam megmenteni.- nyeltem le a torkomban lévő gombócot.
-Miért? Miért volt veled?-kérdezte könnyeivel küszködve. Csak most vettem észre, hogy helyzetünk felcserélődött. Én álltam a tűzhelynél ő pedig a konyha bejáratánál.
-Ez a másik ok, amiért sokan rám gyanakodtak.-folytattam, mit sem törődve a feltett kérdéssel.-Azóta minden alakot, aki az ügy körül szaglászik.. kénytelen vagyok kiiktatni.-szemei elkerekedtek, mikor lassan a pólóm alá nyúltam a pisztolyért. Tudtam mit fog most tenni. Futás. Gyorsan sarkon fordult, egyenesen a kijárat felé. Épp nyitotta az ajtót, de én feje felett visszazártam azt. Elzártam előle a menekülés útját.
Zokogása elhalt és csak kétségbeesett sóhajhát hallottam. Remegett..-Mindenkit elsöpörtem, aki veszélyeztette a kilétemet.-szavaim úgy látszott nem gyakoroltak rá hatást. Nem próbált sem szökni, sem támadni.-De..Téged soha nem bántanálak.-vállára tettem a kezem, mire egész testében megremegett. Finoman magam felé fordítottam. Szemeit szorosan összeszorítva dőlt neki az ajtónak. Néhány pillanatra ismét visszatért a feszült csend, majd mintha elég bátorságot gyűjtött volna ahhoz, hogy rám nézzen. Lassan, óvatosan végigmért. Amint nem látta a kezemben félelmének tárgyát, mintha fellélegzett volna.
-Miért..miért volt akkor veled?-egy percig azt hittem, a kérdése az lesz, miért nem vagyok képes arra, hogy őt megöljem, de a válasz mindkét kérdésre hasonló. Erőt vettem magamon, hogy kimondjam azt, amit eddig nem mertem.
-Mert szerettem őt.

Bocsi gyerekek, rövid rész tudom, de nem volt sok időm. Kövi: 2 komi és nem tudom mennyi időm de próbálok sietni,.